Chapter 1

  2007.12.15. 13:11

Cím: Dirty little secret

Korhatár: R-18 (de úgysem veszi figyelembe senki sem)

Figyelmeztetés: A mű a későbbiekben slash-t fog, illetve már az elején is, híven a maffia-sztori voltához, erőszakot tartalmaz. Ez az oka, hogy megkapta a 18-as karikát. Aki nem olvasta el a !!!Figyelmeztetés!!! menüpontot, azzal ez úton közlöm, hogy nem vállalunk felelőséget senki lelki töréseiért sem!

 

Chapter 1

 

 

Az égető fájdalom minden porcikájáig eljutott, megmaradt a csontjaiban, mást már nem is érzett, csak, ahogy a botok újra és újra kíméletlen erővel zúdítják következő csapásukat a földön heverő testére. Megpróbált feltápászkodni, hogy kevésbé látszódjon gyengének és meggyötörtnek, de még a kezét sem bírta felemelni. Arra már gondolni sem mert, hogy valahogyan megállítsa a lesújtó ütéseket. Támadói túlerőben voltak. Talán botorság volt éjnek idején egyedül elindulni Bécs egy elhagyatott környékére. Talán felelőtlenség volt a többieket nem tájékoztatni az indulásáról…

 

Egy roppanás azonban visszarántotta a rideg és kegyetlen világba. A fájdalom könnyeket csalt a szemébe és tehetetlenül elordította magát. Legalább két bordája eltört. Azonban az ütések ekkor, mint egy varázsütésre megszűntek, de a zsibbasztó kín, a tompán lüktető sebek mit sem enyhültek. Érezte, ahogy a szájából csurog a vér, ahogy valószínűleg még teste megannyi helyéből is. Remegett és reszketett, pokoli ütéseket átélt teste hideg verejtékben fürdött. Hogy ennyi ne legyen elég, valaki a hajába markolt és egy rántással felfelé kényszerítette a tekintetét. Hideg, szürkéskék pillantások fúródtak az ő könnyektől forrón csillogó szinte fekete szemébe. Gúnyos vigyor jelent meg az őt fürkésző arcon, mielőtt még jobban belemarkolt volna hollófekete, vállig érő tincseibe, mire Yuji felszisszent. De már ez a szisszenés is fájt neki. Úgy érezte, ha valami véletlen folytán nem ölik meg ezek a szemétládák, akkor sem éli túl ezt az éjszakát. Itthagyják ebben a szűk és mocskos sikátorban, hogy belehaljon a sérüléseibe, amiket az eltelt negyed órában szerzett. Hiába csak botokkal támadtak neki, öten voltak, a főnöküket leszámítva, és ha csak egy kicsit is jó érzéke van a saccoláshoz, minimum 17 csontja eltört röpke 15 perc leforgása alatt.

 

Aztán a férfi, aki erősen szorította hajánál fogva, most megszólalt, Yujinak meg kellett állapítania, hogy rémes japán kiejtéssel.

 

- Megmondod végre, hogy hol van?

 

Yuji válasz helyett fáradtan elmosolyodott, kis erőt gyűjtött, már amennyire ez ebben a helyzetben sikerült, hogy végül a kínai arcába köpjön. Az pedig undorodva dobta el Yujit, akinek a feje hangosan koppant a hideg, macskaköves úton. A férfi kimérten felállt, miközben törölgette az arcáról a vér és nyál keverékét, majd határozottan bólintott, mire a botok ismét támadásba lendültek. Yujit felkészületlenül érte a hirtelen támadás. Nem mintha tudott volna tenni bármit is ellene, de ahogy a fájdalmai kiújultak, jobban érezte az ütések súlyát és erejét, mint eddig bármikor. Üvölteni akart, tudatni az egész várossal, hogy szenved, hogy már nem bírja sokáig, de már erre sem volt elég lélekjelenléte. Már szinte levegőt venni, majd azt újra kifújni sem. Készült megadni magát. Megadni magát a kegyes halálnak, de tudta, ezek a gennyláda kínaiak nem nyugszanak majd addig, amíg meg nem találják, amit keresnek. Bár neki magának még csak sejtése sem volt arról, mi az, ami után ennyire megszállottan kutatnak. Valami chipet emlegettek, de ha ez létezett is, Yuji nem tudott semmi ilyesmiről. Ha tudta volna… Nos akkor, már csak azért se árulta volna el.

 

Egy kemény csapás a fejére szinte elvette az eszméletét. Érezte, hogy sűrű, nehéz folyadék csurog le a halántékán és a levegőben a vér összetéveszthetetlen szaga terjeng. Az ő vérének a szaga. Már csak egy nagyon vékony szál tartotta ehhez a még kézzel fogható anyagi világhoz, de eldöntötte, nem adja magát ennyire könnyen, nem fogja feladni, valakinek szólnia kell, valakit értesítenie kell, hogy az ellenmaffia megsejtett valami létfontosságút. És nem szándékozik megnyugodni addig, amíg ez a bizonyos kulcsfontosságú szerepet betöltő valamit a kezükbe nem kaparintják. Igen, ezt valakinek sürgősen tudtára kell adnia. Kerüljön akármibe. Erőt vett magán és kinyitotta a szemeit. Minden, amit látott egy pocsolya volt, ami nem messze előtte tükrözte a félhold ezüstös fényét és egy szép, fekete lakkcipő. Ami egy hosszú, fénylő fekete haját lófarokban hordó, lélekbelátó szürkéskék szemű, kissé sápadt, de annál határozottabb kínaihoz tartozott. A férfi nem volt túl magas, társait mégis egy jó fél fejjel maga mögött hagyta, így jelleme kellően tiszteletet és alázatot parancsoló volt. Most is elég volt csak csettintenie, még össze sem értek az ujjai, és emberei úgy ugrottak a szavára, mint a pincsikutyák.

 

Az ütések most megint abbamaradtak. Yuji már alig volt tudatánál, szinte nem is érzékelte a két állapot közti különbséget, érzékeit annyira eltompította az őt érő majdnem szüntelen kín. Sebei most ugyanúgy pulzálták a vért az utca hideg és párás kövére, mint eddig, de a fájdalom nem enyhült szikrányit sem. Inkább csak felerősödött, ahogy a sok ütés után, a fájdalomérzetek eljutottak agyáig, hogy az még intenzívebben tudjon reagálni. Hallotta saját, erőtlen zihálását, habár fel sem fogta igazából, hogy mi történik vele. Mostanra már mindegy volt. Akármennyire is életben akart maradni, tudta, hogy azt a határt már átlépte, innen nincs visszaút, talán hacsak most azonnal kórházba nem viszik. Egyébként garantált a vég. És nem hitte, hogy akik eddig ilyen brutálisan kezelték, most hirtelen előkapják a mobiljukat és hívják a mentőket. Ezeknek info kell. De hát milyen és honnan? Yuji semmit nem tudott, amivel a hasznukra lehetett volna. És a maffia világában, ha valaki érdektelennek számított, az halott ember volt. Yuji valaha félt ettől. Félelem… Megpróbálta felidézni, milyen is az. Most, abban a pillanatban már erre sem volt képes. Már nem félt semmitől. Nem félt az egyre közeledő léptek verte visszhangtól, nem félt az embertől, aki megállt mellette. Nem félt az elkövetkező percek gyilkosságától, attól, amit azok hozni fognak.

 

Érezte, ahogy Ming gyomorszájon rúgja. Ahogy újból kinyitotta a szemét, már a csillagtalan, tintafekete eget bámulta. Kezeit védekezőn teste elé húzta, de már maga sem tudta, mit akar védeni. A tudata ezt diktálta, hát ezt tette. Nem keresett immár logikát a tetteiben. Nem volt értelme. Felderengett előtte a kép, amint Ming előhúzza övéből a revolverét. Hallotta, ahogy a kínai ujjai ráfognak a hideg fémre és a pisztolycső ekkor vele nézett farkasszemet. De Yuji már nem félt. Nem esedezett kegyelemért, ahogy azt mondjuk még két nappal ezelőtt tette volna. Nem, most csak nézte, nyugodtan, szinte derűsen, hisz tudta, amit Ming és bandája tőle akar, ha piros hó hullik, sem szerzik meg tőle. Az információ nem volt a birtokában, ami után az ellenlábasok annyira sóvárogtak, és Yuji magában megjegyezte, hogy ez így helyes. Az életével játszó csőről tekintete Ming szürkéskék szemeire siklott. Ahogy az eddig gúnyosan mosolygó, határozott férfi és Yuji pillantása összekapcsolódott, a kínai mintha elbizonytalanodott volna egy másodpercre. A japán nem mutatott rettegést, sem pedig hajlandóságot arra, hogy a kívánt adatot kiadná. Minget ez kimondhatatlanul idegesítette. Ez a földön, vérben vergődő roncs ember jól szórakozik rajta. Ez nem csak a tekintélyét, de a férfiúi büszkeségét is igencsak piszkálta. A másik szinte már alig élt, de Ming látta, ez egy veszett helyzet. Fejfájáson és megfázáson kívül semmit nem fog sikerülnie összeszedni ezen az éjjelen.

 

- Jól figyelj – törte meg ekkor a csendet. – Utoljára kérdezem meg tőled. Hol a chip? – hogy nyomatékot adjon szavainak, felhúzta a fegyver kakasát.

 

Fémes csendülés hallatszott, de Yuji szeme nyugodt maradt. Keményen állta Ming pillantását. Nem tudott már hatni rá a fenyegetés. A kínai már csinálhatott, amit akart, rá semmi hatást nem fog gyakorolni. Bátran, szinte tőrként döfte át a másik tekintetét.

 

- Akkor se… mondanám meg… ha… tudnám… - nyögte rekedten, de elégtétellel nyugtázva a tehetetlen dühöt Ming arcán Yuji.

 

A kínai egyébként elegáns vonásait most eltorzította a harag és felindultság keveréke. Nem lehet, nem történhet meg, hogy ma is üres kézzel kell hazatérnie. A kudarcsorozat immár egy hete tart és YingJie már nagyon türelmetlen. Ming bízott a mai rajtaütés sikerében. Most pedig mélyen csalódnia kellett. A chip kulcsfontosságú szerepet játszott abban, hogy átvegyék az uralmat Bécs és környéke fölött, de ehhez azt a kis, semmiségnek tűnő, most viszont annál nagyobb horderejű kis fémlapot kéne birtokolniuk.

Nem, nem fogja hagyni, hogy ez a mindenhogyan megtört japán féreg mindenkinek elmondja, hogyan járt túl Ming eszén. Hogyan vallott ismét kudarcot a hírhedt kínai ügynök. Nem, erre nincs szükség, hogy ilyen hírek keringjenek róla.

 

- Ez az utolsó szavad? – nézett le megvetően Yujira.

 

A férfi mosolyogva bólintott. Ming úgy döntött nem pazarolja tovább feleslegesen az idejét. Így se lesz egy nagy élmény visszatérni YingJiehez. El se merte képzelni, milyen büntetést fog kiszabni neki a maffiavezér. De most nem ez kötötte le igazán a figyelmét. Yuji arcába nézett, abba a végtelenül elégedett és nyugodt arcba. Dühét most legyőzte, nem akarta kimutatni. Ehelyett gúnyos-megvetőn felnevetett, aztán egy keserédes mosollyal a száján meghúzta a ravaszt.

 

A feketén fénylő szempár most elvesztette a csillogását, és mint az üveg, mattan fénylett tovább. Ming intett az embereinek, akik sietve követték. Ming fülében még visszhangzott a dörrenés, ami némiképp megnyugtatta az idegeit, de tudta, az igazi aggodalom ideje most jött el.

 

Folytatása következik…